Az
első bécsi döntés
A Pesti Hírlap rendkívüli melléklete írja 1938.
november 6-án: "A húsz év után Magyarországhoz visszakerülő
Felvidéket akkor is boldog örömmel ölelné keblére az anyaország, ha ez a
visszatérő országrész sivár és terméketlen pusztaság volna.
De nem így van!
Az a terület, amelyet a november 2-án megtörtént
bécsi döntés visszajuttatott Magyarországnak, mindenféle vonatkozásban
kincsét jelentette Szent István koronájának, amelynek gyöngyei közé íme
most visszatér.
Ez a föld, amelyen az annyiszor megsiratott Kassa
mellett olyan városok is vannak, mint Komárom, Munkács, Ungvár, Losonc,
Léva, Beregszász, minden rögével a magyar történelem, a magyar kultúra,
a magyar lélek évezredes dicsőségéről beszél. (...)
Ez a föld: Rákóczi földje, és amikor ezt mondjuk,
ebben ott él az a fogalom is, hogy a halhatatlan magyar élet földje.
A húszéves cseh rabiga megtörhette ennek a földnek a termékenységét,
ezeknek a városoknak virágzását, de magyarságát nem áshatta alá. A
Felvidék minden kincsénél drágábbnak érezzük azt az egymillió magyart,
amely vele együtt hazatér ezeréves otthonához, Magyarországhoz."
A Felvidék elméletileg a trianoni békediktátum
révén került cseh elnyomás alá, a gyakorlatban azonban már 1918 vége óta
megszállás alatt tartották a tótok. A nemzetközi körülményeknek
köszönhetően 1938 őszén siker koronázhatta a magyar külpolitikai
revíziós törekvéseit. Hitler 1938. augusztusában gyakorlatilag
felajánlotta a németországi látogatáson lévő Horthynak, Imrédynek és
Kánya Kálmán külügyminiszternek a teljes Felvidék visszacsatolását arra
az esetre, ha Magyarország a németek oldalán részt vesz a Csehszlovákia
elleni támadásban, a magyar politikai elit azonban ezt az ajánlatot
kategorikusan elhárította. Horthy ezt a lépést a magyar haderő
felkészületlenségével indokolta, ezen kívül megfogalmazta azon kételyét,
hogy Jugoszlávia Csehszlovákia segítségére siethet egy esetleges magyar
támadás esetén. A náci nyomás ellenére a magyar vezetők tárgyalások
által óhajtották elérni a Felvidék vagy legalábbis annak egy részének
visszaszerzését.
Persze nem lehet a másik fél teljes érdektelensége
mellett megegyezni. A magyar politikai elitnek számolnia kellett Benešék
hajthatatlanságával. Kánya Kálmán kijelentette, ha Beneš és elvbarátai
feláldozzák a felvidéki magyar kisebbséget Európa békéjéért, nem marad
el a magyar-csehszlovák konfliktus.
1938. szeptember 21-én a Hősök terén nagyszabású
revíziós gyűlés zajlott le. A magyar feltámadás előestéjén több mint
250.000 ember gyűlt össze a világháború hősi halottainak emlékkövénél.
Az emberek sokasága az elszakított Felvidéket követelte vissza. Másnap
Varsóban zajlottak le hatalmas tömegtüntetések a közös lengyel-magyar
határ mellett.
1938. szeptember 30-án, nem sokkal éjfél után a
vezető európai nagyhatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország
és Olaszország) aláírták a müncheni egyezményt. Ezzel úgy határoztak,
hogy a Csehszlovákia nyugati határán fekvő, német többségű területeket
-az ún. Szudéta-vidéket- a Német Birodalomhoz csatolják. Az egyik
függelékben a számottevő felvidéki magyar kisebbség helyzetéről is
megemlékeztek, igaz, csak Mussolini nyomására, Hitler ugyanis ezzel a
problémával nem akart foglalkozni. A szöveg kilátásba helyezte, hogy
amennyiben a magyar és a csehszlovák kormány 3 hónapon belül nem tud
megegyezni sorsukról, úgy a 4 nagyhatalom egy újabb konferencián ennek a
kérdésnek az eldöntésére is hajlandó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy
a müncheni döntés nem váltotta be Magyarország hozzá fűzött reményeit.
Október 1-jén Sirovy cseh miniszterelnök bejelentette
a müncheni határozat elfogadását, ugyanakkor a csehek agyonlőttek 20
magyar legényt, mert azok kijelentették, hogy nem hajlandóak fegyvert
fogni felvidéki magyar testvéreik ellen. Október 2-án, az ultimátum után
Lengyelország azonnal elfoglalta az általa követelt és áhított
Teschen-területet. Október 6-án Beneš lemondott. Két nappal később két
felvidéki magyar politikus, az Egyesült Magyar Párt vezetői, gróf
Esterházy János és Jaross Andor a pozsonyi rádióban a magyarlakta
területek azonnali visszacsatolását követelték, Tiso páter vezetésével
pedig megalakult a németbarát szlovák bábkormány.
A Komáromban október 9-13. között magyar
kezdeményezésre folytatott közvetlen tárgyalások nem vezettek eredményre
a szlovák fél visszautasító álláspontja miatt. Csehszlovákiát a most
már autonóm Szlovákia miniszterelnöke, a fasisztoid Tiso páter
képviselte. A Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál
kultuszminiszter által vezetett magyar delegáció az 1920-as
népszámlálási adatok alapján az önrendelkezési elv értelmében egy 14.153
km2-es, túlnyomóan magyarlakta területsáv visszacsatolását követelte, a
többi felvidéki területen és Kárpátalján pedig népszavazást kért. A
szlovák politikusok ebbe nem mentek bele, hiszen a magyarok valószínűleg
a csonka országhoz való visszatérés mellett voksoltak volna. Először
csak nemzeti autonómiát kínáltak, majd a Csallóköz (1.838 km2)
visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő határmenti zóna
(5.405 km2) átengedését kínálták fel. A magyar küldöttség a szlovákok
merevsége miatt megszakította a tárgyalásokat, majd megtette az
előkészületeket az újabb négyhatalmi konferencia összehívására.
Az események hamar felgyorsultak. Október 12-én a
magyar csapatok bevonultak Ipolyságra és a "cseh" Sátoraljaújhelyre.
Vitéz Imrédy Béla magyar királyi miniszterelnök október 13-án a
Függetlenségben vezércikket jelentetett meg "Igazságot, de gyorsan"
címmel, majd 14-én Horthy és Imrédy nejeinek kezdeményezésére országos
mozgalom indult a felvidéki testvéreink megsegítésére, 18-án pedig
250.000 frontharcos rendezett demonstrációs felvonulást a magyar igazság
mellett. Október 21-én 100.000-res tömeg hódolt a magyar-lengyel
barátságnak a budapesti Bem-szobor előtt.
A britek és a franciák azonban nem szívesen
asszisztáltak volna a csehszlovák szövetségesük újabb cserbenhagyására,
Hitler pedig el akarta kerülni, hogy kiemelkedő fontosságú európai
ügyekben a nyugati nagyhatalmak hozzanak döntést. A magyar-csehszlovák
egyeztetések október második felében intenzív jegyzékváltások jegyében
folytatódtak, az álláspontok azonban csak közeledtek, de sohasem
találkoztak. A megfelelő német és olasz körökben mindkét fél képviselői
intenzív háttérmunkát folytattak. Hitler céltudatossága és a
brit-francia kihátrálás következtében egyre inkább érlelődött a
tengelyhatalmak hivatásos bevonás a magyar-csehszlovák területi vitában,
míg végül október 28-29-én a két kormány fel is kérte Németországot és
az Olasz Királyságot választottbírósági testület meghozatalára.
A nemzetközi jog szabályainak megfelelően ez azt
jelentette, hogy Budapest és Prága látatlanban elfogadja a döntőbírák
-Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter és Ciano gróf olasz királyi
külügyminiszter- határozatát -tehát anélkül, hogy annak tartalmát
ismernék. A magyarok inkább az olaszokban bíztak, míg a szlovák fél a
németek szimpátiájában reménykedett. Végül a bécsi Felső-Belvedere
palota aranytermében 1938. november 2-án kompromisszumos megállapodás
született. A Felvidék (és Kárpátalja) déli sávját visszacsatolták
Magyarországhoz, és abból az 5 nagyvárosból, melyre mind a két fél
igényt tartott (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár és Munkács), az első
kettő Szlovákiánál maradt, míg az utóbbi három hazatért Magyarországhoz.
A döntőbírósági ítélet kihirdetése és a csatlakozó
térkép ismertetése este 19:10-kor kezdődött és 35 percen át tartott.
Ekkor az újságírók igyekeztek minél hamarabb eljuttatni tudósításaikat a
lapok és hírügynökségek szerkesztőségeibe. Budapesten a beavatottak
révén itt-ott már szóbeszéd tárgya volt a döntőbírói ítélet tartalma,
amikor Imrédy Béla este 21:21-kor a Magyar Rádió mikrofonja elé lépett
és hozzáfogott a kormány négy perces rádiószózatának felolvasásához.
A megállapított határvonal végül 11.927 km2-t adott
vissza Magyarországnak, s e területen a december közepén végrehajtott
összeírás 1.041.401 lakost talált, ebből 879.0007 (84,4%) volt magyar,
és 123.864 (11,9%) szlovák anyanyelvű. Hazatért Magyarországhoz Kassa,
Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Romaszombat, Érsekújvár, Komárom,
Léva és Losonc. November 5-10. között a honvédség csapatai megkezdték a
csehszlovák csapatok által kiürített területek átvételét. November 7-én
Horthy csapatai élén visszafoglalta Komáromot, József királyi herceg
pedig Párkányra. November 10-én Horthy a magyar honvédség élén óriási
pompával vonult be Kassára. (Fontosabb bevonulások még: November 6.:
Királyhelmec, Bodrogköz; november 7.: Torna, Ógyalla; november 8.:
Érsekújvár, Krasznahorka, Rozsnyó; november 9.: Léva, Losonc, Fülek,
Beregszász; november 10.: Ungvár, Munkács).
Minden felszabadított városban zúgtak a harangok, az
utakon boldogságtól zokogó emberek térdepeltek és honvédeink virággal
borított utakon lépdeltek. A csehek történelmi hagyományaiknak
megfelelően nem merték vállalni a fegyveres harcot. Korszerűen
gépesített, páncélosokkal teletűzdelt alakulataik nagy csörömpöléssel
takarodtak ki a bitorolt területekről. Ez volt az a pillanat, amikor
álmodni mertük Magyarország feltámadását.
„Mindenütt,
amerre mentünk, őszirózsákat szórtak reánk. Kosárral, szakajtóval
szórták a lányok az őszirózsát. Az autót behavazta a sok virág,
mindenkinek jutott egy csokorra való.
-Milyen különös, kérlek!-mondja csendesen.-Ezt az országrészt, mint a
többit, az őszirózsás forradalom vesztette el. S most, mikor visszatér a
Felvidék, megint őszirózsát dobálnak: mintha az idő és az élet
bocsánatot kérne és jóvá akarna tenni a jelképpel valamit. ” (Márai
Sándor, Új Idők, 1938. november 20.)
Forrás:
|