Felvidéki

Nemzeti

Portál



Péntek, 2017-09-22, 08:50
Üdvözöllek Vendég | RSS
 
Nyitólap Mi az autonómiaRegisztrációBelépés
Névnap
Kategóriák
Felvidék
Anyaország
Kárpát-medence
Kultúra
Honlap-menü
Üzenőfal
Ajánló

http://www.alszik.dolnesaliby.sk/getimage.php?ID_image=305

Magyar.sk - Felvidéki magyar portál

http://m.blog.hu/sz/szabadsagkor/image/nyelvt%C3%B6rv%C3%A9ny.png

Minden a nyelvtörvényről!

Štastný nový rok, Slovensko! / Boldog Új Évet Magyarország!

http://www.ababook.hu/book_images/82a/999638082a.jpg

Popély Gyula: Felvidék

http://www.ffg.sulinet.hu/kapcs/Weblap-belga/magyar%20z%C3%A1szl%C3%B32.gif

Élő zászló mozgalom

Szavazás
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 22
Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Archívum

Előző honlapunk

Mi az autonómia?

Auto-nomosz

Mi az autonómia?

autonómia – görög eredetű szó (auto-nomosz), jelentése önkormányzás. Ön­magukat kormányzó államokat vagy államokon belüli intézményeket, illetve csoportokat szokás e fogalommal jelölni, amelyek jelentős függetlenséget és kezdeményezési szabadságot élveznek. Történelmileg az autonómiáknak szá­mos változata alakult ki. A legjelentősebbek a települési és a területi önkor­mányzatok (község, vármegye), a szakmai önkormányzatok (szakszervezetek, kamarák), a vallási közösségek önkormányzatai (egyházak), valamint az egye­temek és az egyesületek. Napjainkban gyakran használják az autonómiát a személyi szabadság egyik aspektusára vonatkoztatva is. Autonóm egyének azok, akik önállóan választják meg céljaikat, szemben azokkal, akik külső erőktől függenek. Az autonómia iránti igény, illetve az erre való képesség általános emberi sajátosság, de mindenkire más-más mértékben jellemző. Magyar szempontból a határon túli magyarság autonómia törekvése állandó aktuálpolitikai kérdés, aminek azonban egyelőre kevés realitása van. A ma­gyar kisebbségek jogainak biztosítására megoldást jelenthet viszont uniós állampolgárrá válásuk. Az Európai Uniónak ugyan nincs kidolgozott norma­rendszere a kisebbségi autonómiák vonatkozásában, de az Európai Alkot­mány – magyar kezdeményezésre – már az Unió értékei között sorolja fel a kisebbséghez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartását.

forr.: Magyar virt.encikl.

 

 

Az autonómia alapvetõ kérdései

Ruth Lapidoth:
Autonomy Flexibile Solutions to Ethnic Conflicts
United States Institute of Peace Presse, Washington D. C. 1996. pp. 1–300.
Az utóbbi évek egyik legvitatottabb kérdése az etnikai és kisebbségi csoportok autonómiaigényeinek jelentkezése és az autonómia biztosításának lehetőségei. Mivel az autonómia fogalma nagyon nehezen meghatározható, és mivel olyan jogilag nem világosan körülhatárolható fogalmakhoz is kapcsolódik, mint "nemzeti kisebbség", "bennszülött nép", "szuverenitás", "önrendelkezés", a vele kapcsolatos politikai mozgalmak pedig csaknem áttekinthetetlen láncolatot alkotnak, szükségessé vált a kérdéskör minél szakszerűbb elemzése és átfogó bemutatása.
Erre vállalkozott Ruth Lapidoth az Autonómia, Az etnikai konfliktusok rugalmas megoldásának lehetőségei című Amerikában kiadott könyvében. A munka a szerző többéves kutatásának eredménye, amelyet fõként az Amerikai Egyesült Államok Békekutató Intézetében végzett. Az intézet szövetségi intézmény, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa tart fenn, és amelynek célja az Egyesült Államok konfliktusmegoldó képességének növelése a nemzetközi kapcsolatokban. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert Amerika hosszú ideig értetlenül állt az etnikai konfliktusok előtt, és az autonómiatörekvéseket sem támogatta. Mindez – miként Max M. Kampelman, az Intézet Igazgatótanácsának alelnöke előszavában megjegyzi – az amerikai történelemből, hagyományokból és az egyéni jogokra épülő jogfelfogásból következik. Az a tény tehát, hogy egy amerikai szövetségi kutatóintézet ily nagy figyelmet szentel az autonómia kérdéseinek, pozitív jelzés. Az Amerikai Egyesült Államok már nem háríthatja el egyértelmûen a különbözõ népcsoportok autonómia-igényeit. A politikai racionalitás azt kívánja, hogy azokat tudomásul vegye, elemezze, és a megoldás lehetõségeit megkeresse.
Ruth Lapidoth az autonómia jelenségét egyetemes keretbe helyezi, és világviszonylatban vizsgálja. Könyve a következõ négy nagy fejezetre oszlik: Az autonómia szerepe, Az autonómia fogalma és annak lényege, Az autonómiák mûködése és Végkövetkeztetések. Megkísérli a kérdést mind elméleti mind gyakorlati szempontból a maga végtelen változatosságában, sokoldalúságában megragadni, és felvázolja a gyakorlati megoldás lehetõségeit, a politikusok számára pedig pragmatikus javaslatokat nyújt. Miként megállapítja, az autonómia nem csodaszer, de eszköz, amelyet annak érdekében használhatnak fel, hogy tiszteletben tartsák a csoportok jogait és érdekeit, a politikai rendszerben leképezzék a lakosság sokféleségét, ugyanakkor pedig megõrizzék az állam területi integritását. Saját megfogalmazása szerint könyvének célja az autonómia-fogalom elemzése, különös tekintettel arra, hogy alkalmazása hozzájárulhat a világ heterogén államaiban jelentkezõ feszültségek csökkentéséhez. Fõként a kisebbségeknek, a bennszülött népeknek és az önrendelkezésre törekvõ népeknek, régióknak szól. A szerzõ kifejezi azt a reményét, hogy a kompromisszum elvének alkalmazásával hozzájárulhat a feszültségek feloldásához.
Az autonómia szerepe című fejezetben rámutat arra, hogy az Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában jelentkezõ auotonómia-mozgalmak az emberi jogok fogalomkeretére, az egyenlõség és a diszkrimináció-mentesség elvére, a kisebbségek és a bennszülött népek jogaira, valamint az önrendelkezéshez való jogra támaszkodnak. Azokban az esetekben, ha az egyenlõséghez és a diszkrimináció-mentességhez való jog, valamint az egyének számára biztosított kisebbségi jogok nem elégítik ki a csoport igényeit, és ha a teljes önrendelkezés, azaz az állami függetlenség nem opció, csak az autonómia hozhat megoldást és szüntetheti meg a konfliktust. A szerzõ szerint az autonómia alanyai az etnikai kisebbségek (nemzeti, nyelvi, vallási csoportok), a bennszülött népek és más népek lehetnek. Elemzi az autonómia és a kisebbségek, az autonómia és a bennszülött népek fogalmainak kapcsolatát.
Megjegyezzük, hogy a magyar nemzeti kisebbségek szempontjából a bennszülött népek jogainak biztosítása különösképpen nem releváns, de egyetemes szempontból nagy jelentõsége van. Jogaikkal a nem európai nemzetközi szervezetek, fõként az ENSZ kiemelten foglalkoznak. A nemzeti kisebbségek és a bennszülött népek autonómia-törekvései – bár különbözõ gyökerekre támaszkodnak – párhuzamosan jelentkeznek. A bennszülött népek számára biztosított jogok pozitívan befolyásolják a nemzeti kisebbségek jogainak nemzetközi kodifikációs folyamatát. Kiemeljük, hogy 1991-ben az ENSZ kezdeményezésére Grönlandon összeült szakértõi csoport olyan javaslatot dolgozott ki, amely szerint a bennszülött népeknek joguk van az önrendelkezésre, ennek pedig vele járó része az autonómiához és az önkormányzathoz való jog, amelyet alapvetõnek nyilvánítottak.
Ugyanakkor az autonómia a bennszülött népek számára az egyenlõség, az emberi méltóság, a diszkrimináció-mentesség és az emberi jogok élvezetének elõfeltétele.
A szerzõ részletesen elemzi az önrendelkezés fogalmát és megállapítja, hogy az a nemzetközi jog alapvetõ, de ugyanakkor legtitokzatosabb fogalma. Meghatározásának hiánya kétértelmûséghez, szubjektivitáshoz és kettõs értékítélethez vezethet. Az önrendelkezéshez való jog és az államok területi integritásához való joga közötti ellentmondást úgy próbálja feloldani, hogy bevezeti a külsõ és belsõ önrendelkezés fogalmát, és leszögezi, hogy a belsõ önrendelkezéshez minden egyénnek és csoportnak joga van. Javaslata szerint a megoldás érdekében az államokkal párhuzamosan létre kellene hozni a nemzetek rendszerét, összekapcsolva az állami szuverenitás csökkentésével, a hatalom megosztásával, funkcionális határokkal. Ugyanakkor meg kell különböztetni az állampolgárság-citizenship (az állammal való kapcsolat) és a nemzetiség-nationality (a nemzettel való kapcsolat) fogalmát, amelyek ma az angol nyelvben azonos jelentésûek. Megjegyezzük, hogy ez az elképzelés megegyezik az érvényes közép-európai nemzetfogalommal. Végül arra a következtetésre jut, hogy az autonómia az önrendelkezési jog formája lehet egy olyan világban, amely a föderalizmus és a regionalizáció felé halad.

 


Az autonómia fogalma és lényege című fejezetben az autonómia-formák sajátosságai és sokfélesége folytán az eklektikus leírás mellett foglal állást. Úgy véli, hogy az autonómia olyan sajátos eszközöket biztosít, amelyek által egy csoport megõrizheti identitását. Általában kulturális, gazdasági, társadalmi ügyekre, egyes esetekben korlátozott nemzetközi jogosítványokra terjed ki. Saját törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató szervei vannak.
Alapvetõ jellemvonása a hatalom megosztása a következõ szempontok szerint: az állam központi hatóságainak fenntartott hatalom, az autonóm egységre átruházott hatalom, párhuzamosan gyakorolt hatalom, közösen gyakorolt hatalom. A központi állami hatalom és az autonóm egység hatalmi szervei között állandó egyeztetésre és együttmûködésre van szükség. A vitás kérdések eldöntésére pedig közös szervet kell létrehozni. Az autonómia létrejöhet nemzetközi szerzõdés, alkotmányos döntés, statútum vagy ezek kombinációja és szokásjog alapján. Az autonómiák kialakításában a nemzetközi elemek több típusa fellelhetõ.
Létre lehet hozni nemzetközi szervezet határozata vagy nemzetközi szerzõdés által. Az autonómia nemzetközi ellenõrzést is feltételezhet, az azt gyakorló közösséget pedig etnikai, nyelvi vagy vallási szálak fûzhetik egy másik államhoz. Az autonómia-rendszer általában csak az állam és az autonóm egység jóváhagyásával változtatható meg. A fogalom rugalmas, lehetõvé teszi a változtatásokat vagy a jogosítványok fokozatos bevezetését. Külön fejezetben elemzi a területi és személyi (kulturális) autonómia kérdéseit. Az autonómia és a szuverenitás összefüggéseit a szerzõ a jelenlegi fejlõdés keretében mutatja be. A szuverenitás klasszikus értelmezése, miszerint az az államiság legfõbb attribútumaként, azaz totális és oszthatatlan államhatalomként jelentkezik, az utóbbi idõben fellazult. A fogalom relativitása a nemzetközi rendszer változásával nyilvánvalóvá vált. Így a távolság az autonómia és a szuverenitás fogalmai között csökkent. A szuverenitást ma több tényezõ korlátozza, és ezt a tényt a nemzetközi jog megerõsíti. A globalizáció, az államok nemzetközi kötelezettség-vállalásai, a hadviselés jogának szigorú korlátok közé szorítása, az emberi és kisebbségi jogok
érvényesítése számos, az államnak a szuverenitásából levezett abszolút jogát érvényteleníti.

 


Ma már egyes államok alkotmányai (Hollandia, Németország) is megengedik a szuverenitás korlátozását, ha a nemzetközi együttmûködés azt megkívánja. A kérdés rendkívüli bonyolultságát jelzi olyan fogalmak felbukkanása a szövegben, mint törzsi, megosztott, negatív, pozitív, spirituális, funkcionális, pluralista szuverenitás. Az etnikai öntudat feléledése – állapítja meg a szerzõ – ugyancsak nagy kihívás a szuverenitás fogalma számára. A Föld túl kicsi ahhoz, hogy több ezer nép és etnikai csoport számára szuverenitást biztosítsanak egy terület felett. Kompromisszumot kell találni annak érdekében, hogy legalább részben kielégítsék a különbözõ csoportok aspirációit. A megoldás az autonómia: a hatalom megosztása esetén mind a központi szervek, mind az autonóm egység a szuverenitás törvényes hordozói lehetnek anélkül, hogy az állam eltûnne vagy szétesne.

 


A szerző a továbbiakban a Területi autonómia és a hatalommegosztás egyéb módozatai című fejezetben párhuzamba állítja az autonómia és föderalizmus, az autonómia és decentralizáció, az autonómia és önkormányzat, az autonómia és társult államiság, az autonómia és önigazgatás fogalmait, elemezve hasonlóságaikat és különbözõségeiket.
Bár az autonómia bizonyos értelemben "föderális rendezésnek" is tekinthetõ, az autonómia és a föderáció között jelentõs alkotmányjogi különbségek vannak. Míg a föderatív berendezkedés az állam egész területére kiterjed, az autonómia általában csak egy bizonyos etnikailag meghatározott régiót érint, de lehet személyi, azaz területhez nem kötõdõ is. A szerzõ azt javasolja, hogy a nem föderatív, de autonómiákat biztosító államok megjelölésére be kell vezetni az autonomista állam (autonomist state, etats autonomiques) fogalmát. Az autonómia és a decentralizáció fogalmai is összefüggenek: a decentralizáció a hatalommal való szûkebb felruházást, az autonómia egész hatalmi ágak átruházását jelenti. A központi kormány a decentralizációt egyoldalúan visszavonhatja, az autonóm egység jogállásának módosításához azonban annak hozzájárulására is szükség van. Az autonómia és az önkormányzat között ugyancsak nagy a hasonlóság. Egyesek a két fogalmat felcserélhetõnek tekintik.
Bizonyos azonban, hogy az autonómia sokkal szélesebb körû jogosítványokat feltételez, mint az önkormányzat. Némely szakértõ szerint az önkormányzat megvalósítható egy államnak egy másik államhoz fûzõdõ társult kapcsolatában. A társállami kapcsolat a nemzetközi jogban azt jelenti, hogy az állam jogosítványai egy részét arra az államra ruházza át, amellyel társult, de ugyanakkor mindkét fél megõrzi államiságának nemzetközi státusát (például az Új- Zélanddal társult Cook-szigetek és Niue). A társult államiságot – a szerzõ véleménye szerint – széles körű hatalommal felruházott autonómiának tekinthetjük. 1994-ben Liechtenstein javaslatára benyújtottak az ENSZ Közgyûlésének egy olyan dokumentumtervezetet, amelynek az önrendelkezés önigazgatás (self-administration) általi megvalósítása a tárgya. Eszerint egy olyan csoport számára, amely egy állam bizonyos területét lakja, és felmutatja a dokumentum által elõírt szervezettség fokát, külön jogokat kell biztosítani. Az adott csoport vagy terület ugyanazokkal a jogosítványokkal rendelkezik, mint egy autonómia. Ezért a szerzõ szerint a dokumentum, bár az önigazgatás kifejezést használja, valójában autonómiát ír le. A fent leírtak gyakorlati jelentõségét jól felmérhetjük, ha összevetjük a következõ tényezõket: a romániai magyar kisebbség autonómiát igényel, ugyanakkor a jelenlegi román kormány elkötelezte magát a decentralizáció, a szubszidiaritás és a valóságos helyi önkormányzat mellett.
A szerzõ a legnagyobb teret az I. és a II. világháború után létrejött mûködõ autonómiák leírásának szenteli. A részletesen leírt autonómiák között szerepelnek az európai miniállamok (Andorra, Liechtenstein, Monaco, San Marino), a Brit Korona tartozékai (Man-szigetek, a Channel-szigetek), az Åland-szigetek, a litvániai Memel-Klaipeda terület, az észtországi, lettországi, litvániai és az I. világháború utáni ukrajnai személyi autonómia, a Szovjetunió és a mai Oroszországi Föderáció autonómiái, Dél-Tirol, a Feröer-szigetek, Nyugat-Berlin, Eritrea, Puerto Rico, Grönland és Palesztina. A fejezet célja a történelmi háttér, a sajátos vonások és a változatosság leírása, a sikerességet vagy sikertelenséget meghatározó tényezõk kiemelése. A leírások azonos szempontokat követnek, és tartalmazzák az autonómia létrejöttének folyamatát, az azt létrehozó jogi aktust, a hatalom megosztásának módszereit, a bevezetés idõbeni és térbeli mechanizmusát, az autonómia struktúrájának és intézményrendszerének működését, a viták rendezésére létrehozott mechanizmust, a terület sajátos jellegének megõrzése céljából biztosított speciális jogosítványokat, a pénzügyi terhek elosztásának módozatait, az autonómia-rendszer megváltoztatásának lehetõségeit, az autonómia esetleges külügyi kompetenciáit. E helyen nincs módunk a mûködõ autonómiák leírásának részletes bemutatására, de kiemeljük a szerzõ néhány megállapítását, fõként azon országok politikai magatartásának jelentõségét, amelyhez az autonóm terület lakosságát etnikai, nyelvi, vallási kapcsolatok fûzik, valamint az Európai Unió tagállamai autonóm egységeinek az Unióhoz való viszonyát. A II. világháború után több tényezõ járult hozzá az autonómia-rendszerek kialakulásához: a gyarmati rendszer felbomlásával kapcsolatos igény az önrendelkezésre, az önrendelkezés jogának nemzetközi elismerése, az etnikai (nemzeti és vallási) identitás megerõsödése, a kisebbségi jogok elismerésének trendje, az idegen és kommunista uralom megszûnése, az államok soketnikumú, soknemzetiségû voltának felszínre kerülése, a bennszülött népek jogainak elismerése, a regionalizációs folyamat és a gazdasági heterogenitás (lásd Hongkong és Macao esetét Kína viszonylatában).

 


A szerző a legsikeresebbnek az Åland-szigetek, a Feröer-szigetek és Grönland autonómiáját tekinti. Az Åland-szigetek autonómiájának sikeres mûködésében a vitás kérdések rendezésére a finn és az ålandi fél képviselõibõl felállított Åland Delegáció nagymértékben hozzájárult. Nagy jelentõsége van az ålandi regionális állampolgárságra, a nyelvhasználatra (csak a svéd hivatalos), a földbirtoklásra, a munkaerõ alkalmazására vonatkozó rendelkezéseknek, amelyek kizárják a sziget lakossága etnikai összetétele megváltoztatásának a lehetõségét, és biztosítják a szigetek svéd jellegének megõrzését. Ugyanakkor nem lehet alábecsülni Svédország szerepét sem, amely visszautasította a szecessziós megoldást, és hozzájárult az autonómia kimunkálásához. Grönland autonómiáját a szerzõ egy bennszülött nép esetében e legsikeresebbnek tekinti, és a sikert a következõ tényezõknek tulajdonítja: a bennszülött lakosság területileg jól koncentrált és többséget alkot, földrajzi területe jól körülhatárolt, nagy távolságra fekszik Dániától, nem fűzik etnikai szálak egyetlen külföldi hatalomhoz sem. A sikerhez hozzájárult a dánok hagyományos tisztelete az emberi jogok iránt, Dánia demokratikus, az önkormányzat elve alapján mûködõ politikai berendezkedése és az autonómia fokozatos bevezetése. Dél-Tirol autonómiáját, amely az egyik legrészletesebb rendezés, sikeresnek tekinti, de megjegyzi, hogy nem problémamentes. Kialakulásához és sikeréhez több tényezõ járult hozzá: az általános regionalizációs folyamat Olaszországban, az 1955. évi osztrák államszerzõdés, amely az 1938. évi keretek között biztosította Ausztria határait, és kizárta Dél-Tirol visszacsatolásának lehetõségét, az etnikai-nyelvi status quo biztosítása, a kiegyensúlyozott hatalommegosztás. Jelentõs befolyása volt az Európai Unió létének, amelynek Olaszország tagja volt, Ausztria pedig tagjává akart válni. Olaszország és Ausztria együttmûködésének, valamint a szubregionális együttmûködés perspektíváinak lehetõsége az Unióban csökkentette Dél-Tirol lakosságának bizalmatlanságát. A mégis meglévő problémák abból adódnak, hogy az olasz nyelvű lakosság hátrányos helyzetben lévőnek érzi magát, a német anyanyelvűek pedig úgy vélik, hogy nem értek el mindent, amit kívántak, így például az oktatásnak az autonómia hatáskörébe való teljes átutalását; a tanárok ugyanis Olaszországban az állam alkalmazottai. Eritrea autonómiájának sikertelensége a következõ tényezõkkel magyarázható: nem volt az egyeztetést és az együttmûködést biztosító mechanizmusa, a viták rendezését célzó szerve, így Etiópia túlhatalma érvényesült; a két fél politikai rendszere (Etiópia abszolút monarchia, Eritrea demokratikus entitás) között alapvetõ
különbség volt; Etiópia attól félt, hogy az autonómia nemcsak Eritreát, hanem más területeket is elszakadásra fog ösztönözni; hiányzott az autonómia sikerének alapvetõ feltétele: a közös akarat a kompromisszumra és a megbékélésre. A szerzõ megállapítása szerint az Oroszországi Föderáció rendszere, amely az alkotó "alanyok" különbözõsége folytán amúgy is aszimmetrikus, valójában sui generis autonómiákon alapul. Az orosz és palesztin rendezés sikeressége a jelenlegi stádiumban még nem ítélhetõ meg. Puerto Rico úgynevezett "Commonwealth" státusának leírása azért fontos, mert felhívhatja az amerikai olvasó figyelmét arra, hogy az autonómia fogalma az amerikai poltikai életben sem ismeretlen.
Puerto Rico "kétértelmű státusa" pedig olyan vita tárgya, amelynek megoldását az Egyesült Államoknak és a sziget népének kell megtalálnia. Bár a szerző megjegyzi, hogy nem törekedett valamennyi autonómia-rendszer bemutatására, és a mélységben való elemzést részesítette elõnyben, az európai kontinensen nagy jelentõségû spanyolországi baszk és katalán autonómiák leírását a recenzens mégis hiányolja.

 


Különös jelentőségû azoknak a helyzeteknek az ismertetése, amikor az autonómia-rendszer valamiképpen kapcsolatba kerül az Európai Unió struktúrájával. Az autonómiákat biztosító államok általában magukkal vitték autonómia-berendezkedéseiket az Unióba (Finnország, Olaszország) még akkor is, ha ez a rendszer nem teljesen kompatibilis az Európai Unió elõírásaival. Így például az Åland-szigeteken bizonyos állások betöltését a helyi regionális állampolgársághoz kötik. Ugyanez a helyzet Dél-Tirolban, ahol bizonyos munkahelyek elfoglalásának feltétele a helyi illetékesség és az etnikai hovatartozás. Mindkét eset ellentétben áll a munkaerõ szabad áramlásának elvével, amelyet az Európai Unió szabályai biztosítanak. Némely esetben pedig az autonóm régió nem követi államát az EU-tagság ügyében: bár Dánia tagja az Európai Uniónak, a Feröer-szigetek nem; Dánia elhagyta az Északkelet-atlanti halászati egyezményt, a Feröer-szigetek most is részese, Grönland pedig kilépett az Európai Unióból.

 


A könyv utolsó fejezete főként gyakorlati útmutató a politikusok számára. A szerzõ felteszi a kérdést, hogy létezik-e az autonómiához való jog. Megállapítja, hogy a nemzetközi közösség mindeddig nem kodifikálta az autonómiához való jogot, és csupán a bennszülött népek autonómiájának elismerésére mutat hajlandóságot. Az autonómia alkalmazása azonban a nemzeti kisebbségek esetében is elkerülhetetlen. Ruth Lapidoth a következõ kompromisszumos megoldást javasolja: a csoportok számára biztosítani kell azt a jogot, az államokra pedig rá kell róni azt a kötelezettséget, hogy tárgyaljanak az autonómia-rendszerek létrehozásáról.

 


A szerző megjegyzi, hogy minden autonómia más és sajátos. A konkrét helyzeteket történelmi, gazdasági, demográfiai, stratégiai, valamint más tényezõk befolyásolják. Nagy jelentõsége van az autonómiát igénylõ csoport jellegének is. Minden esetben találékony gondolkodásra és jóhiszemû tárgyalásokra van szükség. Az autonómiák létrehozásakor pedig a következõ tényezõk figyelembevételére és kialakítására kell összpontosítani: az autonómia létrehozásának módja; területi, személyi vagy kombinált autonómia kialakítása-e a cél; hogyan valósítjuk meg idõben (fokozatosság elve); melyek lesznek az autonómia intézményei; hogyan osztják meg a hatalmat; hogyan szavatolják az állam és az autonómiarendszer biztonságát; lesznek-e az autonómiának külpolitikai jogosítványai; miként osztják meg a gazdasági jogosítványokat, a víz- és energiaellátást, a közlekedést, a kommunikációt, a környezetvédelmi feladatokat, a kulturális ügyeket; hogyan oldják meg a társadalombiztosítás, az igazságügy, az állampolgárság, a finanszírozás kérdését; mi lesz a szuverenitás szerepe; hogyan biztosítják az emberi jogok védelmét, a lakosságnak a közéletben való részvételét, a csoport vagy terület sajátos karakterének megõrzését és a viták rendezését.


Végül a szerző felsorolja mindazokat a tényezõket, amelyek hozzájárulhatnak az
autonómiarendszer sikeréhez. Ezek a következõk:
1. Az autonómiát annak a lakosságnak az egyetértésével kell létrehozni, amely azt élvezni fogja.
2. El kell nyerni annak az államnak a támogatását, amelyhez az autonóm csoportot etnikai szálak fûzik.
3. Az autonómiának mind az állam, mind az autonóm régió javát kell szolgálnia.
4. Az autonóm lakosságnak biztosítani kell saját szimbólumai és anyanyelve hivatalos használatát.
5. A hatalom megosztását oly világosan kell megfogalmaznia, amennyire csak lehetséges.
6. Ha a központi kormány a maga számára fenntartott hatalmi ágak keretében olyan intézkedéseket hoz, amelyek az autonóm régiót érintik, konzultálnia kell a helyi hatóságokkal.
7. A központi kormány és az autonómia hatóságai együttmûködésének biztosítására külön szervet kell létrehozni.
8. A legnagyobb részletességgel ki kell dolgozni a központi és az autonómia hatóságai közötti viták rendezésének módjait és mechanizmusát.
9. Bizonyos körülmények között az autonómia bevezetését és a megfelelõ hatalmi ágak átruházását fokozatosan kell megvalósítani.
10. Nagyobb a siker esélye abban az esetben, ha mind az állam, mind az autonóm egység berendezkedése a demokratikus értékeken alapul.
11. Minden autonómia-rendszerben biztosítani kell az emberi jogokat, beleértve az egyenlőséghez és a diszkrimináció-mentességhez való jogot; az autonóm területen élő valamennyi helyi kisebbség számára kisebbségi jogokat kell szavatolni.
12. Az egyenlõ gazdasági fejlettség és életszínvonal az autonóm régióban és az állam területén hozzájárulhat a sikerhez (ld. Dánia különleges intézkedéseit a grönlandiak életszínvonalának emelésére).
13. Ha az autonómiát csak bizonyos idõszakra vezetik be, végének idõpontját eleve meg kell határozni.
14. Ha az autonóm rendezés bizonyos kötelezettségeket (emberi jogok, egészségügy, környezetvédelem) feltételez, azt a nemzetközi standardokra kell alapozni.
15. A legfontosabb és nélkülözhetetlen feltétele a sikernek a megbékélés és a jóakarat légkörének érvényesülése. Kitartó és állandó erõfeszítéseket kell tenni a türelmes dialógus folytatására. Ellenséges légkörben az autonómia nem lehet sikeres.
16. Az autonómiát azelõtt kell létrehozni, mielõtt a viszony a többség és a kisebbség között végleg megromlik. A gyûlölet és a frusztráció légkörében autonómiát létrehozni nem lehet, az ugyanis a túlfeszített viszonyokhoz már nem tud alkalmazkodni.
Ruth Lapidoth analitikus és ténykezelõ pontossággal, lényegre látó objektivitással megírt könyve jelentõs tudományos teljesítmény, ugyanakkor a politikusok számára gyakorlati útmutató is. A tárgykörben való további tudományos tájékozódást lehetõvé teszik részletes jegyzetei, a kötethez csatolt tárgymutató pedig a politikusok számára is megkönnyíti az anyagban való tájékozódást.

Vogel Sándor
forrás: hunsor.se

 

LINK

Kedvencekhez!
Keresés
Belépés
Bejegyzések
Időjárás

http://api.ning.com/files/0cSrvxA0FWYBkWVCn2A0JlY-h75ILWzpsSl6SOLuU4Q_/Nagymagyarorszagfelho.jpg

Kiemelt ajánlat

I. Kárpát- medencei hazafias versmondóverseny

Főpartnereink
Címkék
Copyright MyCorp © 2017
Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben