Mi az autonómia?
Auto-nomosz
Mi az autonómia?
autonómia – görög eredetű szó
(auto-nomosz), jelentése önkormányzás. Önmagukat kormányzó államokat
vagy államokon belüli intézményeket, illetve csoportokat szokás e
fogalommal jelölni, amelyek jelentős függetlenséget és kezdeményezési
szabadságot élveznek. Történelmileg az autonómiáknak számos változata
alakult ki. A legjelentősebbek a települési és a területi
önkormányzatok (község, vármegye), a szakmai önkormányzatok
(szakszervezetek, kamarák), a vallási közösségek önkormányzatai
(egyházak), valamint az egyetemek és az egyesületek. Napjainkban
gyakran használják az autonómiát a személyi szabadság egyik aspektusára
vonatkoztatva is. Autonóm egyének azok, akik önállóan választják meg
céljaikat, szemben azokkal, akik külső erőktől függenek. Az autonómia
iránti igény, illetve az erre való képesség általános emberi sajátosság,
de mindenkire más-más mértékben jellemző. Magyar szempontból a határon
túli magyarság autonómia törekvése állandó aktuálpolitikai kérdés,
aminek azonban egyelőre kevés realitása van. A magyar kisebbségek
jogainak biztosítására megoldást jelenthet viszont uniós állampolgárrá
válásuk. Az Európai Uniónak ugyan nincs kidolgozott normarendszere a
kisebbségi autonómiák vonatkozásában, de az Európai Alkotmány – magyar
kezdeményezésre – már az Unió értékei között sorolja fel a kisebbséghez
tartozó személyek jogainak tiszteletben tartását.
forr.: Magyar virt.encikl.
|
Az autonómia alapvetõ kérdései
Ruth Lapidoth:
Autonomy Flexibile Solutions to Ethnic Conflicts
United States Institute of Peace Presse, Washington D. C. 1996. pp.
1–300.
Az utóbbi évek egyik legvitatottabb kérdése az etnikai és kisebbségi
csoportok autonómiaigényeinek jelentkezése és az autonómia
biztosításának lehetőségei. Mivel az autonómia fogalma nagyon nehezen
meghatározható, és mivel olyan jogilag nem világosan körülhatárolható
fogalmakhoz is kapcsolódik, mint "nemzeti kisebbség", "bennszülött nép",
"szuverenitás", "önrendelkezés", a vele kapcsolatos politikai mozgalmak
pedig csaknem áttekinthetetlen láncolatot alkotnak, szükségessé vált a
kérdéskör minél szakszerűbb elemzése és átfogó bemutatása.
Erre vállalkozott Ruth Lapidoth az Autonómia, Az etnikai konfliktusok
rugalmas megoldásának lehetőségei című Amerikában kiadott könyvében. A
munka a szerző többéves kutatásának eredménye, amelyet fõként az
Amerikai Egyesült Államok Békekutató Intézetében végzett. Az intézet
szövetségi intézmény, amelyet az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa
tart fenn, és amelynek célja az Egyesült Államok konfliktusmegoldó
képességének növelése a nemzetközi kapcsolatokban. Ezt azért kell
hangsúlyoznunk, mert Amerika hosszú ideig értetlenül állt az etnikai
konfliktusok előtt, és az autonómiatörekvéseket sem támogatta. Mindez –
miként Max M. Kampelman, az Intézet Igazgatótanácsának alelnöke
előszavában megjegyzi – az amerikai történelemből, hagyományokból és az
egyéni jogokra épülő jogfelfogásból következik. Az a tény tehát, hogy
egy amerikai szövetségi kutatóintézet ily nagy figyelmet szentel az
autonómia kérdéseinek, pozitív jelzés. Az Amerikai Egyesült Államok már
nem háríthatja el egyértelmûen a különbözõ népcsoportok
autonómia-igényeit. A politikai racionalitás azt kívánja, hogy azokat
tudomásul vegye, elemezze, és a megoldás lehetõségeit megkeresse.
Ruth Lapidoth az autonómia jelenségét egyetemes keretbe helyezi, és
világviszonylatban vizsgálja. Könyve a következõ négy nagy fejezetre
oszlik: Az autonómia szerepe, Az autonómia fogalma és annak lényege, Az
autonómiák mûködése és Végkövetkeztetések. Megkísérli a kérdést mind
elméleti mind gyakorlati szempontból a maga végtelen változatosságában,
sokoldalúságában megragadni, és felvázolja a gyakorlati megoldás
lehetõségeit, a politikusok számára pedig pragmatikus javaslatokat
nyújt. Miként megállapítja, az autonómia nem csodaszer, de eszköz,
amelyet annak érdekében használhatnak fel, hogy tiszteletben tartsák a
csoportok jogait és érdekeit, a politikai rendszerben leképezzék a
lakosság sokféleségét, ugyanakkor pedig megõrizzék az állam területi
integritását. Saját megfogalmazása szerint könyvének célja az
autonómia-fogalom elemzése, különös tekintettel arra, hogy alkalmazása
hozzájárulhat a világ heterogén államaiban jelentkezõ feszültségek
csökkentéséhez. Fõként a kisebbségeknek, a bennszülött népeknek és az
önrendelkezésre törekvõ népeknek, régióknak szól. A szerzõ kifejezi azt a
reményét, hogy a kompromisszum elvének alkalmazásával hozzájárulhat a
feszültségek feloldásához.
Az autonómia szerepe című fejezetben rámutat arra, hogy az Európában,
Ázsiában, Afrikában és Amerikában jelentkezõ auotonómia-mozgalmak az
emberi jogok fogalomkeretére, az egyenlõség és a
diszkrimináció-mentesség elvére, a kisebbségek és a bennszülött népek
jogaira, valamint az önrendelkezéshez való jogra támaszkodnak. Azokban
az esetekben, ha az egyenlõséghez és a diszkrimináció-mentességhez való
jog, valamint az egyének számára biztosított kisebbségi jogok nem
elégítik ki a csoport igényeit, és ha a teljes önrendelkezés, azaz az
állami függetlenség nem opció, csak az autonómia hozhat megoldást és
szüntetheti meg a konfliktust. A szerzõ szerint az autonómia alanyai az
etnikai kisebbségek (nemzeti, nyelvi, vallási csoportok), a bennszülött
népek és más népek lehetnek. Elemzi az autonómia és a kisebbségek, az
autonómia és a bennszülött népek fogalmainak kapcsolatát.
Megjegyezzük, hogy a magyar nemzeti kisebbségek szempontjából a
bennszülött népek jogainak biztosítása különösképpen nem releváns, de
egyetemes szempontból nagy jelentõsége van. Jogaikkal a nem európai
nemzetközi szervezetek, fõként az ENSZ kiemelten foglalkoznak. A nemzeti
kisebbségek és a bennszülött népek autonómia-törekvései – bár különbözõ
gyökerekre támaszkodnak – párhuzamosan jelentkeznek. A bennszülött
népek számára biztosított jogok pozitívan befolyásolják a nemzeti
kisebbségek jogainak nemzetközi kodifikációs folyamatát. Kiemeljük, hogy
1991-ben az ENSZ kezdeményezésére Grönlandon összeült szakértõi csoport
olyan javaslatot dolgozott ki, amely szerint a bennszülött népeknek
joguk van az önrendelkezésre, ennek pedig vele járó része az
autonómiához és az önkormányzathoz való jog, amelyet alapvetõnek
nyilvánítottak.
Ugyanakkor az autonómia a bennszülött népek számára az egyenlõség, az
emberi méltóság, a diszkrimináció-mentesség és az emberi jogok
élvezetének elõfeltétele.
A szerzõ részletesen elemzi az önrendelkezés fogalmát és megállapítja,
hogy az a nemzetközi jog alapvetõ, de ugyanakkor legtitokzatosabb
fogalma. Meghatározásának hiánya kétértelmûséghez, szubjektivitáshoz és
kettõs értékítélethez vezethet. Az önrendelkezéshez való jog és az
államok területi integritásához való joga közötti ellentmondást úgy
próbálja feloldani, hogy bevezeti a külsõ és belsõ önrendelkezés
fogalmát, és leszögezi, hogy a belsõ önrendelkezéshez minden egyénnek és
csoportnak joga van. Javaslata szerint a megoldás érdekében az
államokkal párhuzamosan létre kellene hozni a nemzetek rendszerét,
összekapcsolva az állami szuverenitás csökkentésével, a hatalom
megosztásával, funkcionális határokkal. Ugyanakkor meg kell
különböztetni az állampolgárság-citizenship (az állammal való kapcsolat)
és a nemzetiség-nationality (a nemzettel való kapcsolat) fogalmát,
amelyek ma az angol nyelvben azonos jelentésûek. Megjegyezzük, hogy ez
az elképzelés megegyezik az érvényes közép-európai nemzetfogalommal.
Végül arra a következtetésre jut, hogy az autonómia az önrendelkezési
jog formája lehet egy olyan világban, amely a föderalizmus és a
regionalizáció felé halad.
Az autonómia fogalma és lényege című fejezetben az autonómia-formák
sajátosságai és sokfélesége folytán az eklektikus leírás mellett foglal
állást. Úgy véli, hogy az autonómia olyan sajátos eszközöket biztosít,
amelyek által egy csoport megõrizheti identitását. Általában kulturális,
gazdasági, társadalmi ügyekre, egyes esetekben korlátozott nemzetközi
jogosítványokra terjed ki. Saját törvényhozó, végrehajtó és
igazságszolgáltató szervei vannak.
Alapvetõ jellemvonása a hatalom megosztása a következõ szempontok
szerint: az állam központi hatóságainak fenntartott hatalom, az autonóm
egységre átruházott hatalom, párhuzamosan gyakorolt hatalom, közösen
gyakorolt hatalom. A központi állami hatalom és az autonóm egység
hatalmi szervei között állandó egyeztetésre és együttmûködésre van
szükség. A vitás kérdések eldöntésére pedig közös szervet kell
létrehozni. Az autonómia létrejöhet nemzetközi szerzõdés, alkotmányos
döntés, statútum vagy ezek kombinációja és szokásjog alapján. Az
autonómiák kialakításában a nemzetközi elemek több típusa fellelhetõ.
Létre lehet hozni nemzetközi szervezet határozata vagy nemzetközi
szerzõdés által. Az autonómia nemzetközi ellenõrzést is feltételezhet,
az azt gyakorló közösséget pedig etnikai, nyelvi vagy vallási szálak
fûzhetik egy másik államhoz. Az autonómia-rendszer általában csak az
állam és az autonóm egység jóváhagyásával változtatható meg. A fogalom
rugalmas, lehetõvé teszi a változtatásokat vagy a jogosítványok
fokozatos bevezetését. Külön fejezetben elemzi a területi és személyi
(kulturális) autonómia kérdéseit. Az autonómia és a szuverenitás
összefüggéseit a szerzõ a jelenlegi fejlõdés keretében mutatja be. A
szuverenitás klasszikus értelmezése, miszerint az az államiság legfõbb
attribútumaként, azaz totális és oszthatatlan államhatalomként
jelentkezik, az utóbbi idõben fellazult. A fogalom relativitása a
nemzetközi rendszer változásával nyilvánvalóvá vált. Így a távolság az
autonómia és a szuverenitás fogalmai között csökkent. A szuverenitást ma
több tényezõ korlátozza, és ezt a tényt a nemzetközi jog megerõsíti. A
globalizáció, az államok nemzetközi kötelezettség-vállalásai, a
hadviselés jogának szigorú korlátok közé szorítása, az emberi és
kisebbségi jogok
érvényesítése számos, az államnak a szuverenitásából levezett abszolút
jogát érvényteleníti.
Ma már egyes államok alkotmányai (Hollandia, Németország) is megengedik a
szuverenitás korlátozását, ha a nemzetközi együttmûködés azt
megkívánja. A kérdés rendkívüli bonyolultságát jelzi olyan fogalmak
felbukkanása a szövegben, mint törzsi, megosztott, negatív, pozitív,
spirituális, funkcionális, pluralista szuverenitás. Az etnikai öntudat
feléledése – állapítja meg a szerzõ – ugyancsak nagy kihívás a
szuverenitás fogalma számára. A Föld túl kicsi ahhoz, hogy több ezer nép
és etnikai csoport számára szuverenitást biztosítsanak egy terület
felett. Kompromisszumot kell találni annak érdekében, hogy legalább
részben kielégítsék a különbözõ csoportok aspirációit. A megoldás az
autonómia: a hatalom megosztása esetén mind a központi szervek, mind az
autonóm egység a szuverenitás törvényes hordozói lehetnek anélkül, hogy
az állam eltûnne vagy szétesne.
A szerző a továbbiakban a Területi autonómia és a hatalommegosztás egyéb
módozatai című fejezetben párhuzamba állítja az autonómia és
föderalizmus, az autonómia és decentralizáció, az autonómia és
önkormányzat, az autonómia és társult államiság, az autonómia és
önigazgatás fogalmait, elemezve hasonlóságaikat és különbözõségeiket.
Bár az autonómia bizonyos értelemben "föderális rendezésnek" is
tekinthetõ, az autonómia és a föderáció között jelentõs alkotmányjogi
különbségek vannak. Míg a föderatív berendezkedés az állam egész
területére kiterjed, az autonómia általában csak egy bizonyos etnikailag
meghatározott régiót érint, de lehet személyi, azaz területhez nem
kötõdõ is. A szerzõ azt javasolja, hogy a nem föderatív, de autonómiákat
biztosító államok megjelölésére be kell vezetni az autonomista állam
(autonomist state, etats autonomiques) fogalmát. Az autonómia és a
decentralizáció fogalmai is összefüggenek: a decentralizáció a
hatalommal való szûkebb felruházást, az autonómia egész hatalmi ágak
átruházását jelenti. A központi kormány a decentralizációt egyoldalúan
visszavonhatja, az autonóm egység jogállásának módosításához azonban
annak hozzájárulására is szükség van. Az autonómia és az önkormányzat
között ugyancsak nagy a hasonlóság. Egyesek a két fogalmat
felcserélhetõnek tekintik.
Bizonyos azonban, hogy az autonómia sokkal szélesebb körû
jogosítványokat feltételez, mint az önkormányzat. Némely szakértõ
szerint az önkormányzat megvalósítható egy államnak egy másik államhoz
fûzõdõ társult kapcsolatában. A társállami kapcsolat a nemzetközi jogban
azt jelenti, hogy az állam jogosítványai egy részét arra az államra
ruházza át, amellyel társult, de ugyanakkor mindkét fél megõrzi
államiságának nemzetközi státusát (például az Új- Zélanddal társult
Cook-szigetek és Niue). A társult államiságot – a szerzõ véleménye
szerint – széles körű hatalommal felruházott autonómiának tekinthetjük.
1994-ben Liechtenstein javaslatára benyújtottak az ENSZ Közgyûlésének
egy olyan dokumentumtervezetet, amelynek az önrendelkezés önigazgatás
(self-administration) általi megvalósítása a tárgya. Eszerint egy olyan
csoport számára, amely egy állam bizonyos területét lakja, és felmutatja
a dokumentum által elõírt szervezettség fokát, külön jogokat kell
biztosítani. Az adott csoport vagy terület ugyanazokkal a
jogosítványokkal rendelkezik, mint egy autonómia. Ezért a szerzõ szerint
a dokumentum, bár az önigazgatás kifejezést használja, valójában
autonómiát ír le. A fent leírtak gyakorlati jelentõségét jól
felmérhetjük, ha összevetjük a következõ tényezõket: a romániai magyar
kisebbség autonómiát igényel, ugyanakkor a jelenlegi román kormány
elkötelezte magát a decentralizáció, a szubszidiaritás és a valóságos
helyi önkormányzat mellett.
A szerzõ a legnagyobb teret az I. és a II. világháború után létrejött
mûködõ autonómiák leírásának szenteli. A részletesen leírt autonómiák
között szerepelnek az európai miniállamok (Andorra, Liechtenstein,
Monaco, San Marino), a Brit Korona tartozékai (Man-szigetek, a
Channel-szigetek), az Åland-szigetek, a litvániai Memel-Klaipeda
terület, az észtországi, lettországi, litvániai és az I. világháború
utáni ukrajnai személyi autonómia, a Szovjetunió és a mai Oroszországi
Föderáció autonómiái, Dél-Tirol, a Feröer-szigetek, Nyugat-Berlin,
Eritrea, Puerto Rico, Grönland és Palesztina. A fejezet célja a
történelmi háttér, a sajátos vonások és a változatosság leírása, a
sikerességet vagy sikertelenséget meghatározó tényezõk kiemelése. A
leírások azonos szempontokat követnek, és tartalmazzák az autonómia
létrejöttének folyamatát, az azt létrehozó jogi aktust, a hatalom
megosztásának módszereit, a bevezetés idõbeni és térbeli mechanizmusát,
az autonómia struktúrájának és intézményrendszerének működését, a viták
rendezésére létrehozott mechanizmust, a terület sajátos jellegének
megõrzése céljából biztosított speciális jogosítványokat, a pénzügyi
terhek elosztásának módozatait, az autonómia-rendszer megváltoztatásának
lehetõségeit, az autonómia esetleges külügyi kompetenciáit. E helyen
nincs módunk a mûködõ autonómiák leírásának részletes bemutatására, de
kiemeljük a szerzõ néhány megállapítását, fõként azon országok politikai
magatartásának jelentõségét, amelyhez az autonóm terület lakosságát
etnikai, nyelvi, vallási kapcsolatok fûzik, valamint az Európai Unió
tagállamai autonóm egységeinek az Unióhoz való viszonyát. A II.
világháború után több tényezõ járult hozzá az autonómia-rendszerek
kialakulásához: a gyarmati rendszer felbomlásával kapcsolatos igény az
önrendelkezésre, az önrendelkezés jogának nemzetközi elismerése, az
etnikai (nemzeti és vallási) identitás megerõsödése, a kisebbségi jogok
elismerésének trendje, az idegen és kommunista uralom megszûnése, az
államok soketnikumú, soknemzetiségû voltának felszínre kerülése, a
bennszülött népek jogainak elismerése, a regionalizációs folyamat és a
gazdasági heterogenitás (lásd Hongkong és Macao esetét Kína
viszonylatában).
A szerző a legsikeresebbnek az Åland-szigetek, a Feröer-szigetek és
Grönland autonómiáját tekinti. Az Åland-szigetek autonómiájának sikeres
mûködésében a vitás kérdések rendezésére a finn és az ålandi fél
képviselõibõl felállított Åland Delegáció nagymértékben hozzájárult.
Nagy jelentõsége van az ålandi regionális állampolgárságra, a
nyelvhasználatra (csak a svéd hivatalos), a földbirtoklásra, a munkaerõ
alkalmazására vonatkozó rendelkezéseknek, amelyek kizárják a sziget
lakossága etnikai összetétele megváltoztatásának a lehetõségét, és
biztosítják a szigetek svéd jellegének megõrzését. Ugyanakkor nem lehet
alábecsülni Svédország szerepét sem, amely visszautasította a
szecessziós megoldást, és hozzájárult az autonómia kimunkálásához.
Grönland autonómiáját a szerzõ egy bennszülött nép esetében e
legsikeresebbnek tekinti, és a sikert a következõ tényezõknek
tulajdonítja: a bennszülött lakosság területileg jól koncentrált és
többséget alkot, földrajzi területe jól körülhatárolt, nagy távolságra
fekszik Dániától, nem fűzik etnikai szálak egyetlen külföldi hatalomhoz
sem. A sikerhez hozzájárult a dánok hagyományos tisztelete az emberi
jogok iránt, Dánia demokratikus, az önkormányzat elve alapján mûködõ
politikai berendezkedése és az autonómia fokozatos bevezetése. Dél-Tirol
autonómiáját, amely az egyik legrészletesebb rendezés, sikeresnek
tekinti, de megjegyzi, hogy nem problémamentes. Kialakulásához és
sikeréhez több tényezõ járult hozzá: az általános regionalizációs
folyamat Olaszországban, az 1955. évi osztrák államszerzõdés, amely az
1938. évi keretek között biztosította Ausztria határait, és kizárta
Dél-Tirol visszacsatolásának lehetõségét, az etnikai-nyelvi status quo
biztosítása, a kiegyensúlyozott hatalommegosztás. Jelentõs befolyása
volt az Európai Unió létének, amelynek Olaszország tagja volt, Ausztria
pedig tagjává akart válni. Olaszország és Ausztria együttmûködésének,
valamint a szubregionális együttmûködés perspektíváinak lehetõsége az
Unióban csökkentette Dél-Tirol lakosságának bizalmatlanságát. A mégis
meglévő problémák abból adódnak, hogy az olasz nyelvű lakosság hátrányos
helyzetben lévőnek érzi magát, a német anyanyelvűek pedig úgy vélik,
hogy nem értek el mindent, amit kívántak, így például az oktatásnak az
autonómia hatáskörébe való teljes átutalását; a tanárok ugyanis
Olaszországban az állam alkalmazottai. Eritrea autonómiájának
sikertelensége a következõ tényezõkkel magyarázható: nem volt az
egyeztetést és az együttmûködést biztosító mechanizmusa, a viták
rendezését célzó szerve, így Etiópia túlhatalma érvényesült; a két fél
politikai rendszere (Etiópia abszolút monarchia, Eritrea demokratikus
entitás) között alapvetõ
különbség volt; Etiópia attól félt, hogy az autonómia nemcsak Eritreát,
hanem más területeket is elszakadásra fog ösztönözni; hiányzott az
autonómia sikerének alapvetõ feltétele: a közös akarat a kompromisszumra
és a megbékélésre. A szerzõ megállapítása szerint az Oroszországi
Föderáció rendszere, amely az alkotó "alanyok" különbözõsége folytán
amúgy is aszimmetrikus, valójában sui generis autonómiákon alapul. Az
orosz és palesztin rendezés sikeressége a jelenlegi stádiumban még nem
ítélhetõ meg. Puerto Rico úgynevezett "Commonwealth" státusának leírása
azért fontos, mert felhívhatja az amerikai olvasó figyelmét arra, hogy
az autonómia fogalma az amerikai poltikai életben sem ismeretlen.
Puerto Rico "kétértelmű státusa" pedig olyan vita tárgya, amelynek
megoldását az Egyesült Államoknak és a sziget népének kell megtalálnia.
Bár a szerző megjegyzi, hogy nem törekedett valamennyi
autonómia-rendszer bemutatására, és a mélységben való elemzést
részesítette elõnyben, az európai kontinensen nagy jelentõségû
spanyolországi baszk és katalán autonómiák leírását a recenzens mégis
hiányolja.
Különös jelentőségû azoknak a helyzeteknek az ismertetése, amikor az
autonómia-rendszer valamiképpen kapcsolatba kerül az Európai Unió
struktúrájával. Az autonómiákat biztosító államok általában magukkal
vitték autonómia-berendezkedéseiket az Unióba (Finnország, Olaszország)
még akkor is, ha ez a rendszer nem teljesen kompatibilis az Európai
Unió elõírásaival. Így például az Åland-szigeteken bizonyos állások
betöltését a helyi regionális állampolgársághoz kötik. Ugyanez a helyzet
Dél-Tirolban, ahol bizonyos munkahelyek elfoglalásának feltétele a
helyi illetékesség és az etnikai hovatartozás. Mindkét eset ellentétben
áll a munkaerõ szabad áramlásának elvével, amelyet az Európai Unió
szabályai biztosítanak. Némely esetben pedig az autonóm régió nem követi
államát az EU-tagság ügyében: bár Dánia tagja az Európai Uniónak, a
Feröer-szigetek nem; Dánia elhagyta az Északkelet-atlanti halászati
egyezményt, a Feröer-szigetek most is részese, Grönland pedig kilépett
az Európai Unióból.
A könyv utolsó fejezete főként gyakorlati útmutató a politikusok
számára. A szerzõ felteszi a kérdést, hogy létezik-e az autonómiához
való jog. Megállapítja, hogy a nemzetközi közösség mindeddig nem
kodifikálta az autonómiához való jogot, és csupán a bennszülött népek
autonómiájának elismerésére mutat hajlandóságot. Az autonómia
alkalmazása azonban a nemzeti kisebbségek esetében is elkerülhetetlen.
Ruth Lapidoth a következõ kompromisszumos megoldást javasolja: a
csoportok számára biztosítani kell azt a jogot, az államokra pedig rá
kell róni azt a kötelezettséget, hogy tárgyaljanak az
autonómia-rendszerek létrehozásáról.
A szerző megjegyzi, hogy minden autonómia más és sajátos. A konkrét
helyzeteket történelmi, gazdasági, demográfiai, stratégiai, valamint más
tényezõk befolyásolják. Nagy jelentõsége van az autonómiát igénylõ
csoport jellegének is. Minden esetben találékony gondolkodásra és
jóhiszemû tárgyalásokra van szükség. Az autonómiák létrehozásakor pedig a
következõ tényezõk figyelembevételére és kialakítására kell
összpontosítani: az autonómia létrehozásának módja; területi, személyi
vagy kombinált autonómia kialakítása-e a cél; hogyan valósítjuk meg
idõben (fokozatosság elve); melyek lesznek az autonómia intézményei;
hogyan osztják meg a hatalmat; hogyan szavatolják az állam és az
autonómiarendszer biztonságát; lesznek-e az autonómiának külpolitikai
jogosítványai; miként osztják meg a gazdasági jogosítványokat, a víz- és
energiaellátást, a közlekedést, a kommunikációt, a környezetvédelmi
feladatokat, a kulturális ügyeket; hogyan oldják meg a
társadalombiztosítás, az igazságügy, az állampolgárság, a finanszírozás
kérdését; mi lesz a szuverenitás szerepe; hogyan biztosítják az emberi
jogok védelmét, a lakosságnak a közéletben való részvételét, a csoport
vagy terület sajátos karakterének megõrzését és a viták rendezését.
Végül a szerző felsorolja mindazokat a tényezõket, amelyek
hozzájárulhatnak az
autonómiarendszer sikeréhez. Ezek a következõk:
1. Az autonómiát annak a lakosságnak az egyetértésével kell létrehozni,
amely azt élvezni fogja.
2. El kell nyerni annak az államnak a támogatását, amelyhez az autonóm
csoportot etnikai szálak fûzik.
3. Az autonómiának mind az állam, mind az autonóm régió javát kell
szolgálnia.
4. Az autonóm lakosságnak biztosítani kell saját szimbólumai és
anyanyelve hivatalos használatát.
5. A hatalom megosztását oly világosan kell megfogalmaznia, amennyire
csak lehetséges.
6. Ha a központi kormány a maga számára fenntartott hatalmi ágak
keretében olyan intézkedéseket hoz, amelyek az autonóm régiót érintik,
konzultálnia kell a helyi hatóságokkal.
7. A központi kormány és az autonómia hatóságai együttmûködésének
biztosítására külön szervet kell létrehozni.
8. A legnagyobb részletességgel ki kell dolgozni a központi és az
autonómia hatóságai közötti viták rendezésének módjait és mechanizmusát.
9. Bizonyos körülmények között az autonómia bevezetését és a megfelelõ
hatalmi ágak átruházását fokozatosan kell megvalósítani.
10. Nagyobb a siker esélye abban az esetben, ha mind az állam, mind az
autonóm egység berendezkedése a demokratikus értékeken alapul.
11. Minden autonómia-rendszerben biztosítani kell az emberi jogokat,
beleértve az egyenlőséghez és a diszkrimináció-mentességhez való jogot;
az autonóm területen élő valamennyi helyi kisebbség számára kisebbségi
jogokat kell szavatolni.
12. Az egyenlõ gazdasági fejlettség és életszínvonal az autonóm régióban
és az állam területén hozzájárulhat a sikerhez (ld. Dánia különleges
intézkedéseit a grönlandiak életszínvonalának emelésére).
13. Ha az autonómiát csak bizonyos idõszakra vezetik be, végének
idõpontját eleve meg kell határozni.
14. Ha az autonóm rendezés bizonyos kötelezettségeket (emberi jogok,
egészségügy, környezetvédelem) feltételez, azt a nemzetközi standardokra
kell alapozni.
15. A legfontosabb és nélkülözhetetlen feltétele a sikernek a megbékélés
és a jóakarat légkörének érvényesülése. Kitartó és állandó
erõfeszítéseket kell tenni a türelmes dialógus folytatására. Ellenséges
légkörben az autonómia nem lehet sikeres.
16. Az autonómiát azelõtt kell létrehozni, mielõtt a viszony a többség
és a kisebbség között végleg megromlik. A gyûlölet és a frusztráció
légkörében autonómiát létrehozni nem lehet, az ugyanis a túlfeszített
viszonyokhoz már nem tud alkalmazkodni.
Ruth Lapidoth analitikus és ténykezelõ pontossággal, lényegre látó
objektivitással megírt könyve jelentõs tudományos teljesítmény,
ugyanakkor a politikusok számára gyakorlati útmutató is. A tárgykörben
való további tudományos tájékozódást lehetõvé teszik részletes
jegyzetei, a kötethez csatolt tárgymutató pedig a politikusok számára is
megkönnyíti az anyagban való tájékozódást.
Vogel Sándor
forrás: hunsor.se
LINK
|