Az első bécsi döntés

A Pesti Hírlap rendkívüli melléklete írja 1938. november 6-án: "A húsz év után Magyarországhoz visszakerülő Felvidéket akkor is boldog örömmel ölelné keblére az anyaország, ha ez a visszatérő országrész sivár és terméketlen pusztaság volna. 

De nem így van!

Az a terület, amelyet a november 2-án megtörtént bécsi döntés visszajuttatott Magyarországnak, mindenféle vonatkozásban kincsét jelentette Szent István koronájának, amelynek gyöngyei közé íme most visszatér.

Ez a föld, amelyen az annyiszor megsiratott Kassa mellett olyan városok is vannak, mint Komárom, Munkács, Ungvár, Losonc, Léva, Beregszász, minden rögével a magyar történelem, a magyar kultúra, a magyar lélek évezredes dicsőségéről beszél. (...)

Ez a föld: Rákóczi földje, és amikor ezt mondjuk, ebben ott él az a fogalom is, hogy a halhatatlan magyar élet földje. A húszéves cseh rabiga megtörhette ennek a földnek a termékenységét, ezeknek a városoknak virágzását, de magyarságát nem áshatta alá.  A Felvidék minden kincsénél drágábbnak érezzük azt az egymillió magyart, amely vele együtt hazatér ezeréves otthonához, Magyarországhoz."

A Felvidék elméletileg a trianoni békediktátum révén került cseh elnyomás alá, a gyakorlatban azonban már 1918 vége óta megszállás alatt tartották a tótok. A nemzetközi körülményeknek köszönhetően 1938 őszén siker koronázhatta a magyar külpolitikai revíziós törekvéseit. Hitler 1938. augusztusában gyakorlatilag felajánlotta a németországi látogatáson lévő Horthynak, Imrédynek és Kánya Kálmán külügyminiszternek a teljes Felvidék visszacsatolását arra az esetre, ha Magyarország a németek oldalán részt vesz a Csehszlovákia elleni támadásban, a magyar politikai elit azonban ezt az ajánlatot kategorikusan elhárította. Horthy ezt a lépést a magyar haderő felkészületlenségével indokolta, ezen kívül megfogalmazta azon kételyét, hogy Jugoszlávia Csehszlovákia segítségére siethet egy esetleges magyar támadás esetén. A náci nyomás ellenére a magyar vezetők tárgyalások által óhajtották elérni a Felvidék vagy legalábbis annak egy részének visszaszerzését.

Persze nem lehet a másik fél teljes érdektelensége mellett megegyezni. A magyar politikai elitnek számolnia kellett Benešék hajthatatlanságával. Kánya Kálmán kijelentette, ha Beneš és elvbarátai feláldozzák a felvidéki magyar kisebbséget Európa békéjéért, nem marad el a magyar-csehszlovák konfliktus.

 1938. szeptember 21-én a Hősök terén nagyszabású revíziós gyűlés zajlott le. A magyar feltámadás előestéjén több mint 250.000 ember gyűlt össze a világháború hősi halottainak emlékkövénél. Az emberek sokasága az elszakított Felvidéket követelte vissza. Másnap Varsóban zajlottak le hatalmas tömegtüntetések a közös lengyel-magyar határ mellett.

1938. szeptember 30-án, nem sokkal éjfél után a vezető európai nagyhatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország) aláírták a müncheni egyezményt. Ezzel úgy határoztak, hogy a Csehszlovákia nyugati határán fekvő, német többségű területeket -az ún. Szudéta-vidéket- a Német Birodalomhoz csatolják. Az egyik függelékben a számottevő felvidéki magyar kisebbség helyzetéről is megemlékeztek, igaz, csak Mussolini nyomására, Hitler ugyanis ezzel a problémával nem akart foglalkozni. A szöveg kilátásba helyezte, hogy amennyiben a magyar és a csehszlovák kormány 3 hónapon belül nem tud megegyezni sorsukról, úgy a 4 nagyhatalom egy újabb konferencián ennek a kérdésnek az eldöntésére is hajlandó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a müncheni döntés nem váltotta be Magyarország hozzá fűzött reményeit.

Október 1-jén Sirovy cseh miniszterelnök bejelentette a müncheni határozat elfogadását, ugyanakkor a csehek agyonlőttek 20 magyar legényt, mert azok kijelentették, hogy nem hajlandóak fegyvert fogni felvidéki magyar testvéreik ellen. Október 2-án, az ultimátum után Lengyelország azonnal elfoglalta az általa követelt és áhított Teschen-területet. Október 6-án Beneš lemondott. Két nappal később két felvidéki magyar politikus, az Egyesült Magyar Párt vezetői, gróf Esterházy János és Jaross Andor a pozsonyi rádióban a magyarlakta területek azonnali visszacsatolását követelték, Tiso páter vezetésével pedig megalakult a németbarát szlovák bábkormány.

A Komáromban október 9-13. között magyar kezdeményezésre folytatott közvetlen tárgyalások nem vezettek eredményre a szlovák fél visszautasító álláspontja miatt. Csehszlovákiát a most már autonóm Szlovákia miniszterelnöke, a fasisztoid Tiso páter képviselte. A Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál kultuszminiszter által vezetett magyar delegáció az 1920-as népszámlálási adatok alapján az önrendelkezési elv értelmében egy 14.153 km2-es, túlnyomóan magyarlakta területsáv visszacsatolását követelte, a többi felvidéki területen és Kárpátalján pedig népszavazást kért. A szlovák politikusok ebbe nem mentek bele, hiszen a magyarok valószínűleg a csonka országhoz való visszatérés mellett voksoltak volna. Először csak nemzeti autonómiát kínáltak, majd a Csallóköz (1.838 km2) visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő határmenti zóna (5.405 km2) átengedését kínálták fel. A magyar küldöttség a szlovákok merevsége miatt megszakította a tárgyalásokat, majd megtette az előkészületeket az újabb négyhatalmi konferencia összehívására.

Az események hamar felgyorsultak. Október 12-én a magyar csapatok bevonultak Ipolyságra és a "cseh" Sátoraljaújhelyre. Vitéz Imrédy Béla magyar királyi miniszterelnök október 13-án a Függetlenségben vezércikket jelentetett meg "Igazságot, de gyorsan" címmel, majd 14-én Horthy és Imrédy nejeinek kezdeményezésére országos mozgalom indult a felvidéki testvéreink megsegítésére, 18-án pedig 250.000 frontharcos rendezett demonstrációs felvonulást a magyar igazság mellett. Október 21-én 100.000-res tömeg hódolt a magyar-lengyel barátságnak a budapesti Bem-szobor előtt.

 A britek és a franciák azonban nem szívesen asszisztáltak volna a csehszlovák szövetségesük újabb cserbenhagyására, Hitler pedig el akarta kerülni, hogy kiemelkedő fontosságú európai ügyekben a nyugati nagyhatalmak hozzanak döntést. A magyar-csehszlovák egyeztetések október második felében intenzív jegyzékváltások jegyében folytatódtak, az álláspontok azonban csak közeledtek, de sohasem találkoztak. A megfelelő német és olasz körökben mindkét fél képviselői intenzív háttérmunkát folytattak. Hitler céltudatossága és a brit-francia kihátrálás következtében egyre inkább érlelődött a tengelyhatalmak hivatásos bevonás a magyar-csehszlovák területi vitában, míg végül október 28-29-én a két kormány fel is kérte Németországot és az Olasz Királyságot választottbírósági testület meghozatalára.

 A nemzetközi jog szabályainak megfelelően ez azt jelentette, hogy Budapest és Prága látatlanban elfogadja a döntőbírák -Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter és Ciano gróf olasz királyi külügyminiszter- határozatát -tehát anélkül, hogy annak tartalmát ismernék. A magyarok inkább az olaszokban bíztak, míg a szlovák fél a németek szimpátiájában reménykedett. Végül a bécsi Felső-Belvedere palota aranytermében 1938. november 2-án kompromisszumos megállapodás született. A Felvidék (és Kárpátalja) déli sávját visszacsatolták Magyarországhoz, és abból az 5 nagyvárosból, melyre mind a két fél igényt tartott (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár és Munkács), az első kettő Szlovákiánál maradt, míg az utóbbi három hazatért Magyarországhoz.

A döntőbírósági ítélet kihirdetése és a csatlakozó térkép ismertetése este 19:10-kor kezdődött és 35 percen át tartott. Ekkor az újságírók igyekeztek minél hamarabb eljuttatni tudósításaikat a lapok és hírügynökségek szerkesztőségeibe. Budapesten a beavatottak révén itt-ott már szóbeszéd tárgya volt a döntőbírói ítélet tartalma, amikor Imrédy Béla este 21:21-kor a Magyar Rádió mikrofonja elé lépett és hozzáfogott a kormány négy perces rádiószózatának felolvasásához.

 A megállapított határvonal végül 11.927 km2-t adott vissza Magyarországnak, s e területen a december közepén végrehajtott összeírás 1.041.401 lakost talált, ebből 879.0007 (84,4%) volt magyar, és 123.864 (11,9%) szlovák anyanyelvű. Hazatért Magyarországhoz Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Romaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc. November 5-10. között a honvédség csapatai megkezdték a csehszlovák csapatok által kiürített területek átvételét. November 7-én Horthy csapatai élén visszafoglalta Komáromot, József királyi herceg pedig Párkányra. November 10-én Horthy a magyar honvédség élén óriási pompával vonult be Kassára. (Fontosabb bevonulások még: November 6.: Királyhelmec, Bodrogköz; november 7.: Torna, Ógyalla; november 8.: Érsekújvár, Krasznahorka, Rozsnyó; november 9.: Léva, Losonc, Fülek, Beregszász; november 10.: Ungvár, Munkács).

Minden felszabadított városban zúgtak a harangok, az utakon boldogságtól zokogó emberek térdepeltek és honvédeink virággal borított utakon lépdeltek. A csehek történelmi hagyományaiknak megfelelően nem merték vállalni a fegyveres harcot. Korszerűen gépesített, páncélosokkal teletűzdelt alakulataik nagy csörömpöléssel takarodtak ki a bitorolt területekről. Ez volt az a pillanat, amikor álmodni mertük Magyarország feltámadását.

Forrás:

• NemNemSoha.gportal.hu